Szombat reggel van mosolyogva ébredek. Este Kornél vár. Ilyenkor annyira könnyűnek érzem magam. Palacsintát készítek a családomnak reggelire (természetesen zablisztből, búzacsírával és nyírfa cukorral)  Közben szól a rock és mi mind a négyen táncolunk a konyhában. Aztán társasozunk, meg maratoni párnacsatát vívunk. Közben mosok és teregetek.

Sajnos nem tudok ma Kornélnál aludni (ez elég ritkán szokott összejönni) Niki valamikor hajnali egy és kettő között fog hazaérni. De Kornél megírta chaten, hogy pont most mondta: „Szívesen megiszom egy kávét a nőddel” én meg visszaírtam, hogy „én is szívesen megiszom egy kávét a nőddel”. Bár a kávé és én érdekes kapcsolatban állunk, jó harminc évig messziről kerültük egymást.

Viszont kétgyerekes, főállásban dolgozó anyaként, aki ráadásul poliamor házasságban él, fontos szereplőjévé vált az életemnek. Hálás vagyok neki, hogy időnként életben tart. Nikit viszont igaz szerelem fűzi ehhez az italhoz. Be kell vallanom, hogy hajnali kettőkor koffein- és laktózmentes tejeskávét inni édesítőszerrel,  valami olyasmi, amit csak csodálni lehet.  

Ez az igazi elköteleződés. Én ilyenkor már inkább „sört kávézom”, vagy megiszom egy teát. De ez nem is lényeges. Most csak az számít, hogy indulok Kornélhoz, és végre vele lehetek, aztán megiszunk valamit hármasban, ami mindig mókás.

Azt írja, „szerelem vacsora lesz”. imádom, hogy főz nekem. Az otthon mindig az én feladatom, jó érzés, hogy valaki megetet. De ezt most nem értem. Megmagyarázza: Cannellonit főz, és ez azaz étel, amit csak szerelmes ember készít, mert annyira macerás. Megérkezem az ötödikemeleti kislakásba a belváros szívébe. Épp a mártással bajlódik. Most van hét óránk csak egymásra. Zongorázik nekem.

Szeretem nézni, ahogy játszik. S azt is szeretem, mikor rajtam játszik, mikor a testem a hangszere. A vacsora isteni, még sosem ettem ilyet korábban, szerelem íze van a számban. Újra szeretkezünk, és én teljesen elveszek benne. Aztán legyőz egy stratégiai játékban, ami viszonylag ritkán fordul elő velem, élvezem, ha ellenfélre találok. (Andrásba is többek között azért szerettem bele, mert képes megverni logikai játékokban, ami nagyon imponál nekem.) Éjfél van. Úgy döntünk, hogy Nikit inkább egy sarki kiskocsmában várjuk meg.

Jó érzés kijönni a hűvösbe, közben fogni a meleg kezét, csak az emberek zavaróak. Mikor vele vagyok, valahogy mindig megfeledkezem róla, hogy mások is léteznek a földön. Ő whiskyt iszik, én tequilát, koccintunk a tökéletes napokra. Viszont a krimó egykor bezár, mégis fent várjuk meg Nikit, aki valamikor félkettőkor robban be a lakásba. Sietve csókolja meg Kornélt. Aztán dőlnek belőle a szavak. Egy őrült taxisnak köszönhetően, sikerült 45 percen belül megcsókolnia mind a három csávóját. S ez majdnem annyira csodálatra méltó, mint az ezután elfogyasztott koffein- és laktózmentes tejeskávé, édesítővel hajnali kettőkor. Egészen természetesen tudunk már hárman egy térben létezni.

Eleinte sokat kínlódtam ilyenkor, kerestem a helyem az ő terükben. Niki lehengerlő, elképesztően sok szót bír kimondani, nagyon rövid idő alatt, mindezt úgy, hogy minden szó tisztán érthető, ráadásul baromi humoros is. Szeretnék olyan laza és könnyed lenni mint ő. Én nagyon hullámzó hangulatú vagyok, és sokszor olyat is a szívemre veszek, amit nem kéne. Félháromkor Kornél lekísér az éjszakai buszomhoz. Teljesen feltöltődve indulok haza a családomhoz.

Telihold van, a kertünkben nappali fényesség ragyog, megírom Kornélnak, hogy milyen szép. S ott a fényben várom, hogy teljesen hazaérjek tőle, vissza magamhoz.

Ez három hete történt. S miközben ott álltam a kertben sejtelmem se volt róla, hogy viharfelhők gyülekeznek. Hogy ez a tökéletes nap talán az utolsó szép pillanatunk volt Kornéllal…

(A kép csak illusztráció, forrás: pixabay)