Még új a poliamoria az életünkben. Alig fél éve vágtunk bele Andrással.  Írhatnék  arról, hogy milyen felszabadító az őszinte és nyílt kommunikáció, hogy milyen közel hozott ez a váltás a férjemhez (pedig nem hittem, hogy lehetünk még közelebb), vagy hogy milyen édes az első csók, és hogy milyen jó újra megtapasztalni azt a bizsergést, ami egy kapcsolat kezdetén létezik csak.

De inkább arról írok, ami most fáj és nehéz. Az elválásról. Mikor elindulok. Nehéz elindulni, nehéz otthagyni a puhameleget, nehéz otthagyni a férjem, a gyerekeim. Egy részem ott marad, az egyik felem nem mozdulna, nem indulna, maradna velük. Ilyenkor kettészakadok.

Megérkezni viszont nagyon jó, ahogy átölel a hidegben, ahogy már attól is melegem lesz, hogy a hűvös szájával megcsókolja a homlokom. S újra egész vagyok, egy és oszthatatlan, önazonos, boldog... Aztán újra indulni kell, s én megint meghasadok. Beszállok a taxiba, s egy részem örül, siet haza a családi ágyba, alig várja, hogy érezze az illatuk, hogy betakarja a gyerekeket és olyan szorosan bújjon a férjéhez, ahogy csak lehet.

A másik-felem viszont ott marad az esőben a Wesselényi utcában. Az a részem szeretne visszaszaladni, fel a harmadikra, párosával szedné a lépcsőt.... szeretné még várni a soha-meg-nem-érkező pizzát, szeretné megváltani a világot a kanapén ülve, és úgy tenni, mintha nem tudná mit csinál, pedig dehogynem;)


De a taxi közben parkol, én bemegyek a házba. A hajnali szürkületben ülök a nappaliban a padlón, és várom, hogy teljesen megérkezzek...


Sokszívű, milyen gyönyörűen hangzik, de a valóságban csak egy szívem van-igaz abba többen is beleférnek:)- de akkor is csak egy szívem van az egy testemben és egyszerre csak egy helyen lehetek. Úgy érzem, mintha folyton cserben hagynám őket, mindig azt, akit épp otthagyok, és ez nehéz, nagyon nehéz. Nekem ez a legnehezebb.

Ezt 2018 februárjában írtam. Mikivel pár hónapon belül szakítottunk, és csak másfél évvel később szerettünk egymásba Kornéllal. De az elválás továbbra is ugyan ilyen nehéz. Már nincs bűntudatom, és nem érzem, hogy cserben hagynám, akitől épp eljövök.

Viszont a kettészakadós érzés megmaradt. Tegnap este, mikor felszálltam a buszra az Astoriánál, a buszra, amihez Kornél kísért ki, a buszra, ami haza vitt, ugyan ezt éreztem. Énem egy része visszafutott volna Kornél lakásába, bebújt volna a hatalmas takaró alá, és soha-többé nem kelt volna ki onnét (vagy legalább is reggelig biztosan nem).

A másik részem viszont a busz előtt futott gondolatban végig haza. Mert otthon lenni nagyon jó. Mert hazaérni, feltöltődve a legjobb.